Az angyalok nagyon türelmetlen kis lények. Ha valami új vár rájuk, arra nagyon vágyni kezdenek. Csill szíve is egyre gyorsabban vert, ahogy megérezte a Nagy Utazás közeledtét. Félt is az ismeretlentől, de a kíváncsisága sokkal jobban hajtotta előre.
Ott fent mindenkinek saját szivárványa van, amiből tudhatják, hogy mikor mi a dolguk. Más a színe, ha bárányfelhőket kell ráncba szedni és más, ha épp álmot kell vigyázni valahol lent a földön. Bizony sok a dolga egy angyalnak. Csendet kell vinni a zajba. Nevetést a csendbe. Emlékeket kell adni az öregeknek, vágyakat a fiataloknak. Szóval vigyázni kell az emberek törékeny boldogság-morzsáira.
Csill szivárványa jelezte, hogy itt az idő. Határozottan, de kismacska puhasággal indult el a kapu felé.
– A szárnyaidat rakd be ebbe a ládikába – szólt mosolyogva a nagy bajuszos bácsi. "Kertész lehetett valaha" – gondolta Csill – "de olyan kertben, ahol nagyon sok gyerek játszott". Vizslabarna, olyan pajkosan mosolygó szeme volt, mint bármelyik négyéves kölyöknek.
Várni kell. Akkor lehet indulni, amikor fehér színre vált, de arra még várni kell.
"Sebaj" - gondolta Csill mosolyogva - "addig Anyura gondolok. Vajon milyen lesz? Fiatal vagy már idősebb? Kék szeme lesz, vagy barna? Lesznek kis mosolygödröcskék az arcán, amikor nevet? Szeret énekelni és mesét olvasni? Biztos szeret, hiszen pont rám vár."
Dobb.
Csill mellkasában megdobbant valami.
Dobb. Dobb.
Ez Anyu szíve. Tudja, hogy jövök.
Dobb.
Milyen lesz? Dobb. Fára mászás. Dobb. Cica. Virág. Apu? Dobb.
Csoda. Élet. Szerelem. Szeretet. Dobb.
Fény. Illat. Zene. Tánc. Árny. Játék. Dobb.
Anyu fél... Dobb. Anyu fáj.
– Baj van? – kérdezte Csill a bácsitól és a szivárványra mutatott, ami addigra már csak világoskéken világított.
– Várj kicsim. Légy türelemmel.
– Halkul Anyu szíve... – mondta Csill könnyesen.
– Lehet, el kell engedned Csill. Anyu gyenge.
– De vár... Tudja, hogy szeretem?
– Tudja. Ott vagy a szívében. Harcol érted.
– Féltem Őt. - mondta Csill. - Ha harcol, akkor...?
A szivárvány lassan sötétkékké változott.
– Anyu tudja. Elengedem.
– Jó kislány vagy Csill.
– Elvesztettem?
– Nem vesztetted el. Csak adj neki időt.
– Anyu. Jövök legközelebb. Szeretlek. Várj meg!
Ott várta a szárnya a mívesen faragott dobozban. Visszavette még egy kis időre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pyry 2008.02.02. 19:17:25