Nyugodt vasárnap délután. Orsi a konyhában főz valami istenit, az illatok már eljutottak ide és szinte érzem a kész étel ízét a számban. Én a tévét kapcsolgatom, majd megrendülten pillantok anyura, aki mellettem ül. Már egy ideje kedvesen mosolyogva néz rám.
– Szépen megemberesedtél kisfiam. Látom Orsi nem csak szeret, de tud is főzni. Nagyon rendes lány. Örülök, hogy megtaláltad. Okos és lélekkel teli.
Apu a számítógépem fölé hajol. Kicsit hunyorog, majd orrára tolja a szemüvegét és úgy nézi tovább.
– Hogy fejlődik a technika - mondja. - Fiam, erre is van repülőszimulátor, mint a régire? Emlékszel? Amit kipróbáltam még a baleset előtt...
– Van apa, de még nincs felrakva - mondom kicsit szégyenkezve. - akarod?
– Nem fiam, ma nem. Különben se ezért jöttünk.
– Képzeld apu, nemrég repültem! Orsitól kaptam a születésnapomra; 30 perc egy kis kétülésessel. Csodálatos volt! Remegett kezem, lábam és hányingerem volt amikor leszálltunk, de úgy vigyorogtam, mint egy duplán jóllakott óvodás - ugyanaz a mosoly bujkál bennem most is, ahogy felidézem.
Apa oltott be a repülés szeretetével. Pilóta volt, bár mire én megszülettem már nem repült, és mire felnőttem nyugdíjba ment. Második házasság, generációs szakadék - mondják. Ennek ellenére olyan szeretettel és hévvel beszélt róla mindig, hogy egy életre pilótává váltam én is. Sajnos csak lélekben. Mikor középiskolát kellett választani, jelentkeztem egy katonai gimnáziumba, mondván vadászpilóta leszek. Túl gyorsan nőttem mondták ők, nem elég erős a csontszerkezetem hozzá, de jó helikopterpilóta válhatna belőlem. Sértődve dobtam el a lehetőséget. Ha vadászpilóta nem lehetek, kevesebb nem kell!
– Na szép, az én fiam kidobja a taccsot egy repüléstől? - mondja nevetve.
– Nem dobtam ki, csak majdnem. - nevetek én is.
– Milyen gép volt? Cessna?
– Az. És hogy fújt a szél. Úgy dobált minket, mint egy papírsárkányt.
– Az a jó fiam. Ha fúj a szél és tiszta az idő, messzire ellátsz.
Nézem őket. Anya csendesen, apa mély hangon nevet. Összeillenek. Apa daliásan szép tartása, anyu szeretetteljes mosolya, amivel 20 méterről is átöleli az embert.
– Hiányoztok. - A szó úgy kong a szobában, mintha egy rézharang közepén ülnénk.
– Ugyan fiam. Neked már családod van. - de egy kicsit neki is jobban csillog a szemén az ablakon beugró napfény. - az élet rendje.
– Na és ha családja van? - mondja anya, megtörli a szemét - A mi fiunk akkor is, nem?
– Persze. - dörmögi apa.
Mindketten a legjobb formájukban vannak. Apa erős, egy kiló felesleg sincs rajta, anyu csinos, szépfehér puha bőrű. Anyaillata van, olyan akihez jó hozzábújni. Öröm rájuk nézni. Az én szemem sarkában is ott bújnak már a könnycseppek.
– Miért jöttetek most? - kérdezem, de azonnal megbánom - nem baj ám, bármiért is. Ahol én vagyok, ott ti is otthon vagytok mindig.
Anya apu mellé lép, megöleli, apu is megszorítja. Idilli kép, azt hiszem végtelen szerencse, hogy olyan sokszor láttam így őket régen. A világ legszebb gyermekkora volt az enyém.
– A világ legszebb gyermekkora volt az enyém. - ismétlem meg hangosan is.
Apa szeme kikerekedik, anyué könnyel telik meg.
– Megnéztük, hogy élsz fiam. Meg kell mondanom, - katonásan egyenes derékkal áll, keze a vállamon - büszke vagyok rád. Ember lettél fiam. Egyenes és becsületes. Ahogy neveltünk.
– Sokat hibázom én apa... - suttogom.
– Az ember hibázik... - ölel meg anya.
Volt idő, amikor csak anyu volt nekem. Az anya-fia kapcsolat mellett barátokká is változtatott minket a tragédia, ami elszakította apát tőlünk. A végére már minden örömünket és félelmünket megosztottuk és erőt kaptunk cserébe a másiktól. Apa férfivá nevelt, anyu emberré.
Hosszú percek, csendben. Lelkünk ölel.
– Na és az unokánk? - töri meg a csendet apu. Mosolyogva néz, csillogó szemekkel.
– ...kicsoda? - kérdem én.
– Nem jött el még az idő Árpi... - csitítja anya cinkos mosollyal - tudod Zolikám, nálunk sok mindent látni. Elköszönsz Orsitól a nevünkben?
– Ne menjetek... alig voltatok itt...
– Menni kell fiam. De majd jövünk még, de te is jössz majd, ha felénk visz az utad. - apa ölelése erős és őszinte. Meglapogat, nevet.
– Kisfiam, örülök neked és Orsinak is. Boldog életetek lesz, csak ne engedd közel a démonjaidat. Nincs itt semmi keresnivalójuk ebben a világban. Ne most küzdj velük. - felnyúl és magához húz. Szeretettel ölel, erőt ad ilyenkor is. Az ajtó felé indulnak, de anyu még gyermeki huncutsággal visszanéz - A Luca szép név, nekem is tetszik. - kacsint.
Elmentek. Üressé vált a szoba. Megvárom míg a szemem felszárad, kimegyek Orsihoz a konyhába. Rám mosolyog. Ugyanolyan lélekmelengetően, mint anyu. Hátulról megölelem, lopok egy szelet kolbászt a vágódeszkáról.
– Anyum szeret téged. Ez tuti. - mosolygok szomorúan - nagyon sajnálom, hogy nem ismerhetted meg őket. Korán elmentek, túl korán...