Az istenség vigyorogva nézett körül. „Hát igen – gondolta. – „Ez már valami.” A hegy, amit alkotott, igazán méltóságteljesen magasodott a táj fölé. „Ennyi idő alatt nem sokan csinálták volna meg. – Úgy gondolta, jogosan büszke, talán igaza is volt. A város felől nézve, a felkelő nap pont a hegy mögül tört a magasba és amikor a tetejéhez ért, a lángoló vörös korong óriási fáklyává alakította ezt a monumentális alkotást. Még egyszer, gondosan, lehetőleg mindent figyelembe véve körülvizslatta a végeredményt. Volt rajta veszélyes sziklaszirt, zöld fennsík, burjánzó, életteli növényrengeteg, minden, amiről úgy érezte, hozzátartozik egy ilyen, a tökéletességhez mind jobban közelíteni akaró dologhoz. A legjobban azonban a barlangra volt büszke. Pár óriási bejárattal és sok-sok kicsi, elbúvó, már-már intim beugróval, nyílással ajándékozta meg, és így a tág termekkel, az innen-onnan cselesen beszűrődő napfénnyel együtt elérte, hogy a legbarátságosabb barlanggá váljon a környéken. „Szóval büszke lehetek. Bárki bármit is mond, ezt én alkottam, és nem is lett akármilyen. Mindazonáltal a…”
– Szép hegy. A tied?
A hang meglepően halkan, lentről szűrődött felé, ami igazán szemtelen dolog, ha figyelembe vesszük, hogy ha az ember egy hegy tetejére egy istenséghez akar mondandót intézni, akkor igyekszik minél méltóságteljesebb és hangosabb lenni, ellensúlyozva nyilvánvaló kisebbségét.
Legalábbis ő így gondolta. Az illetőt azonban nyilvánvalóan nem zavarta mindez. A hangja nyugodt volt és őszinte, egyáltalán nem hivalkodó.
Kíváncsian kereste a hang forrását. Lenézve egy kislányt látott. A lány nyugodtan és érdeklődve nézett fel, pont őrá.
– Hogy hívnak? – csendült fel a kis hang
„Nekem nincs nevem” – gondolta. – „Az istenségeknek nincs nevük” –, majd mégis előkotorta emlékezete legmélyéről azt, amit még kiskorában hallott rengetegszer, amitől akkoriban boldogság és nyugodtság szállta meg mindig, ha édesanyja így szólt hozzá.
– Jimbo – mondta, és erős, ütemes szívdobogással üdvözölte az évek óta elfelejtett szót –, és igen, az én hegyem.
A kislány hosszú, barna haja és elképesztően világos, kék szeme szinte földöntúlivá tette a tökéletes orrocskát és a szájat, amely mintha egész eddigi kis életében mosolygott volna. Jimbo elvarázsoltan figyelte a kis teremtményt.
– Igazán szép. Kinek csináltad? – kérdezte a gyereklány.
– Mindenkinek – mondta Jimbo. – Az embereknek.
– Azért, hogy szeressenek?
Elgondolkodott. Nem volt felkészülve rá, pedig jó kérdés.
– Talán, hogy tiszteljenek, talán, hogy szeressenek. Nem tudom. – Kopp. Még egy kifejezés dübörgött le az emlékezés poros polcairól, hiszen időtlen idők óta nem használta ezt sem. Meggyőződése volt, hogy nem mutathatja ki mások felé gyengeségeit. A lány őszintesége azonban szinte kikényszeríttette belőle is az őszinte válaszokat.
A hirtelen feltámadó szél belekapott a barna hajba és hullámzó tengerré varázsolta azt. A kék szem kíváncsisága csibészséggé változott, a kedves kis orr kissé feljebb került, ahogy a lány felnézett a hegytetőre.
– Vigyél fel, kérlek. Ügye, fel tudsz vinni? – csendült újra a kisleány.
Jimbo először rideg, felnőtt indokokat keresett, hogy miért is ne tegye meg elsőre, amit a gyerek kért, de gyorsan átvette helyét a büszkeség.
A kislány felemelkedett, először lassan, nagyon lassan, azután egyre gyorsabban, amíg egy magasságba értek. Egyáltalán nem félt. A tündérmeséken felcseperedők természetes hitével tudta, hogy bármikor repülhet, csak egy kis varázslat kell hozzá.
A kicsi lány tekintete belefúródott Jimbo szemébe. Nem tolakodva, ahogy a felnőttek kutakodnak a másik gondolataiban, hanem azzal a kíváncsian kedves érdeklődéssel, ami furcsa, családias melegséget visz akár egy vadidegen szívbe is.
Felemelkedtek és körberepülték a kis birodalmat. A lányka nevetése betöltötte a sziklaszirteket, végigfutott a mezőkön, visszhangozták a fák és a kis patak, amely ott csordogált a virágok között. Mindezt úgy, mintha az egész hegy csak azért keletkezett volna, hogy egyszer a lány nevetése még mesésebbé varázsolja a már létező szépségeket. A nevetésgyöngyök belebújtak a barlang mélyedéseibe, hogy ha egyszer megszűnnek, újra kiszórják a rejtett hasítékok.
Jimbo kezdett kicsit megijedni. Nem egy ellenséges had vagy egy félelmetesen erőteljes ellenfél, hanem egy kicsi emberpalánta fogja felborítani mindazt, amit eddig épített?! Nem a kőből létrehozott hegy volt veszélyben, hanem amit a szíve és lelke köré húzott fel az évek során elvekből, fogadalmakból, büszkeségből. Bár ő ebből még csak azt érezte igazán, hogy a valóságos hegy nem azt a feladatot végzi, amiért épült, és bizony már ez is kiborító tud lenni…
– Miért nem vagy boldog? – zavarta meg újra a hangocska. A szeme most komoly volt. – Pedig van egy csodaszép hegyed.
– Miért gondolod, hogy nem vagyok az? – kérdezte, s megpróbált nagyon vidám képet vágni.
– Mert csak az arcod mosolyog, a szemed nem nevet veled. Aki boldog, annak a szeme mosolyog igazán – felelte a kislány.
– Majd építek még egy hegyet – mondta és büszkén kihúzta magát –, vagy kettőt, de ennél nagyobbakat. Közöttük egy völgy fog húzódni, de lehet, hogy egy tó is lesz ott, meg erdő, óriási fákkal…
– Nézd csak azt a párt – a gyereklány már nem nézett felé. Lefelé pillantott, le, a hegyről. – Milyen boldogok.
Jimbo sértődötten nézett oda. „Mit érdekel engem egy fiú meg egy lány?”
A pár egy üzlet előtt állt. Az ékszerek fenségesen csillogtak. A rajtuk hasra eső napfény betöltötte a fiatalok arcát. A fiú kiürítette a zsebeit, de csak pár szürke pénzdarab árválkodott a bal kezében. Elmosolyodott és kinyitotta a jobb kezét. A lány eddig kicsit szomorkás arca rögtön a napsugárnál is ragyogóbbá vált. A két sárgás gyűrű két, egymásba illő szívet formált meg. A lány rögtön tudta, hogy a régi, örökölt ágy rézdísze sínylette meg a fiú jó pár napos munkáját.
– Mindörökké – mondta a fiú.
– Mindörökké – mondta a lány.
Akkor és ott bármilyen valamirevaló tündér rögtön látta volna a két lélek köré fonódó ezüst szeretetfonalat.
A hegyre csak csend fonódott.
– Az az édesapa is boldog, ugye? – mutatott egy szántóföldre a kicsi ujjacska.
Az apa fáradtan, de büszkén ült le az eke mellé. Nem kis munka volt felszántani ezt a földdarabot, bár ha a még megmunkálandó részre nézett, gyülekezni kezdtek a ráncok az izzadt homlokon. A kislánya, amint meglátta, hogy apja pihen, odaszaladt hozzá. Ő fáradtan ölelte a lányát és rögtön tisztogatni kezdte a rét füvétől zöld-piszkos kezecskéket. A nagy, melegbarna szemek szomorúan nézték a fitos orrocskát, amely azt a szeretett asszonyt idézte, aki már nem lehet többé velük. A lányka mosolyogva elszaladt, de rögtön utána megint ott termett. Egy virágkoszorút szorongatott a kezében. Fontoskodó-előkelően lepdelt a férfihez és a fejére tette a virágkölteményt.
– Hű Királyom, Hercegnőd nagyon szeret – majd a játékos, büszke hang leheletfinom gyengédséggé válva súgta –, mindig vigyázz rám!
A melegbarna szem nem bírta tovább és óriás férfikönnyek csorogtak a cserzett arcbőrre. Hirtelen felkapta a lányát, hogy az nehogy észrevegye a könnyeket és percekig forogtak, futottak, nevettek együtt. Talán arra az időre el is feledték a külvilágot.
– Mindörökké, Hercegnőm – mondta a férfi –, mindörökké vigyázok rád.
A lány szomorúan nézte őket, majd amikor Jimbo felé fordult, kivált pár csepp a szeme világoskék óceánjából.
Jimbo elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Figyelj, kicsi lány!
Elővette a régi hangszert és néhány simítással köszöntötte, ahogy azt mesterétől tanulta. Ahogy megszólaltak az első hangok, rögtön tódultak a fejébe a régi dalok, énekek, balladák, emlékek. Csak játszott és játszott, amíg a lemenő nap át nem adta a helyét a büszke Holdnak.
Csend lett, meglátta a kisleány boldog, nyugodt arcát, ahogy egyenletesen szuszogva, talán tündérekről álmodott. Már nem egy istenség ült ott órákig, csodálva a kis arcocskát. Azon gondolkodott, vajon a gyerekek miért tudják ilyen félelmetesen pontosan megmutatni az igazságot? Felnőttek, szülők millióit ejtették már zavarba a két-három éves gyerekszájak kérdései, akik az ezt követő pár másodperces kínos csendet a „Jaj, de aranyos!” felkiáltással szakították szét, nem is sejtve, milyen sokat nyernének azon, ha elgondolkodnának a kisember még felnőttmentes szavain. Nem vette észre, hogy a lány nézi őt. A kisleány kedvesen mosolyogva két kezébe fogta Jimbo arcát és csókot lehelt a homlokára.
– Most én is boldog vagyok – suttogta meghatódva Jimbo –, mert boldogabbá tettelek.
A kicsi mutatóujj hirtelen Jimbo mellkasának bal oldalára bökött.
– De tudod, nem a hegy tehet róla, hanem a…
– Szív – szakította félbe a lányt.
– Mennem kell – mondta a lányka és elindult arra, amerről jött.
Ahogy egyre messzebb járt a hegytől, egyre világosabbá vált Jimbo számára, miért hozta őket össze a sors.
– Köszönöm, Istenem, hogy ember lehetek – és hosszú idő óta először újra legördült egy könnycsepp.
