Vége van. Nyugalom. Eltemettünk. A szemünkben az egyre lassuló könnycseppek egy-egy nagy görgeteggé állnak össze. Elmentél és mi itt maradtunk. Csak az eszünk mondja még nyugtatólag, hogy visszajössz, de a szívünk tudja, már messze jársz. Csend van. Hiányod elszív minden kimondásra váró mondatot. Csak a meggyújtott gyertya ad némi enyhülést. Elcsábít a fájdalomtól a fénye egy pillanatra, aztán visszatódulnak a gondolatok.

Miért kellett ezt? Mi lesz most? Isten hogy engedhette? Pont téged? Nélküled hogyan tovább? Annyi dolgod lett volna még. Velem...

Látom a többiek szemében is a nehezen kimondott igazságot. Neked jobb ott. Már nem fáj, már nem félsz, már nem látod a mosolyunk mögött ordító tehetetlen kétségbeesést.

Szép emlékek ugranak be. Mosoly. Ölelés. Még nagyon éget mind. Majd... majd nemsokára szívből tudunk örülni ezeknek a lelkünkben felejtett szép képeidnek.

Tudni fognak rólad akik ezután jönnek! Aki engem akar megismerni, téged is meg fog. Kétségbevonhatatlanul részemmé lettél.

Most még egyenként és fájdalmasan pattan el minden kis gyökérdarab, ami hozzád köt. Hívnálak, ölelnélek, kérnélek, szidnálak, szorítanálak, élnék veled és melletted mint eddig. Mind-mind külön szorítja lelkem, fájsz nagyon. Még nem mondhatom ki, mert mások még semmit nem értenének, de amint begyógyulnak kissé, már kimondhatóvá fog válni kapcsolatunk összes apró gyöngye. Gyógyító lesz minden tágra nyílt szempár, minden önfeledt nevetés, amit közös emlékeinkkel váltunk ki. Te meg én.

Alig mentél el és már hiányzol. Mi lesz a lelkemben ápolt kerteddel? Persze tudom a választ. Rám bíztad, mától nekem kell vigyáznom rá. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, vigyázok rá. Vigyázok Rád. Nyugodj meg Lelkem, nyugodj meg...