Negyedik nap reggelre már nem volt semmi bajom. Így visszagondolva már az előző esti hőemelkedésem is teljesen elmúlhatott.
Mikor anyu reggel bejött, én jó nagyokat és keserveseket nyögtem, de én is éreztem, hogy Oscart már nem kapnék az alakításért.
– Hogy vagy kisfiam? – kérdezte és megsimogatta az arcom.
– Jajj, hát még gyenge vagyok anya… – mondtam elfúló hangon.
– Gyógyulj Zolikám… - mondta, majd minden előzmény nélkül finoman megpuszilta a homlokom, de olyan hirtelen, hogy esélyem se volt elhúzni a fejem.
Tudni kell, hogy anya homlokpuszija mindig tizedre pontos hőmérőnek bizonyult.
– Mit kérsz kisfiam? Fáj még a torkod?
– Még fáj... – krákogtam, bár pontosan éreztem, hogy a tegnap esti fájdalmas gumó a torkomban ma reggelre finom homokszemekké szelídült. Ilyen „torokfájással“ akár felelni is lehetett volna az aznapi magyar órán.
– Egy forró maciskávé jólesne – döntöttem elhaló hangon, arra természetesen ügyelve, hogy a maciskávé jól érthető maradjon.
– Hozom, pihenj.
Ez így ment egész nap. Én az ágyban dőzsöltem és rendszeres időközönként kaptam mosolyt, simogatást, teát vagy tejeskávét. Reggelire bundás kenyér teával, délben túrós tészta sok sok szalonnadarabbal és ipari mennyiségű tejfellel, estére tejbegríz. Mintha én magam írtam volna az aznapi étlapot.
Ma már nem aludtam át a napot. Olvastam, olvastam és olvastam. Anyu szólt, amikor a Keménykalap és krumpliorr, majd délután a Vakáció a halott utcában kezdődött. Arra az időre mindig fészket rakott nekem a nagyszobában, tej és csoki is került, hogy aztán mikor vége, mosolyogva tereljen vissza a szobámba.
Este azért előkerült a lázmérő és megállapítottuk, hogy egészséges vagyok, de milyen isteni szerencse, hogy holnap már szombat van, így indulhatunk Madarasra Keresztanyáékhoz.
– Szép álmokat kisfiam. – míg anyu kifelé tartott  a szobából, apu árnyékát láttam az ajtóban. Anyu az árnyék felé mosolyogva mondta: – Már jól van, csak még egy kis anya kellett neki.